A TSTAR-adatokat évente jelentetik meg, és ha ezeket a település szintű adatokat idősorba rendezzük, kereshetjük, hol találunk érdekes tendenciákat a társadalmi folyamatokat vizsgálva. Vegyük például a települések „élhetőségének”, az ott lakók jól-létének egyik fontosnak mondott mutatóját, a lakosságszám változásának alakulását. Ha – a dolgokat kissé leegyszerűsítve – azt mondjuk, hogy a települések lélekszámának csökkenése vagy növekedése azt jelzi, hogy ott rosszabb vagy jobb-e az élet az ott lakók számára, akkor ezt úgy ábrázolhatjuk, hogy egy adott időszakra nézve kiszámoljuk, hogy a települések lakosságszáma mennyit és milyen irányban változott. Nézzünk meg egy ilyen térképet!
Majdnem három évtizedes időszakot figyelembe véve kaptuk a fenti zsugorodási/növekedési együtthatót ábrázoló térképet. A legnyilvánvalóbban szembeötlő jelenség a budapesti „nagy agglomeráció”, valamint a balatoni régi már-már egybefüggő területének lakosságszám-növekedése. Természetesen a legnagyobb városok és vonzáskörzetük hasonló jelenséget produkál, csak ezek kiterjedtsége jóval kisebb a főváros (és Balaton) környékéhez képest.
Ellenpontozásként említhetjük meg, hogy az zempléni régióban meglepően magas a zsugorodó települések száma (ott a legpirosabb a térkép az egész országban).
Ha ugyanezen időszakra nézve kiszámoljuk a lakásállományban beállt változások nagyságát, akkor a két térképet összehasonlítva találnunk érthető és magyarázatra szoruló jelenséget egyaránt.
Az például érthető, hogy a lakásállomány a budapesti „nagy” agglomerációban nőtt (hiszen az ide kiáramló népességnek laknia kellett valahol). Azt is láthatjuk, hogy a nagyvárosok környéként (illetve a nyugati határvidéken általában) nagyobb arányban épültek lakások az idők során az ország maradék (túlnyomó) részéhez képest. Az viszont magyarázatra szorul (és egyelőre nem találjuk a jó érveket), hogy miért ugrik ki annyira a balatoni régió a lakásállományos térképen. Hm.
Molontay Roland, Pintér József, Ragács Attila, Szakadát István